13-03-22

» Reciklálás

A múltkor közöltem, hogy csak akkor lépek le innen, ha tényleg ég a ház. Gyanítom, hamarabb dől össze, mint hogy leégjen, de addig a kukából kiszedett és reciklált posztokkal még elketyegek egy kicsit a légópincében. (Kösz a tippet, Emmm!)

Hírek amúgy nem vannak, mármint velem nem, leszámítva, hogy újabb támadást intézett ellenem A Zöld Emberke, Aki A Torkomban Lakik (a továbbiakban hívjuk egyszerűen Gyulának).

Ha sikerül ezt a bejegyzést elmentenem, még jelentkezem. Ezt leszámítva összesen huszonnyolc kukaposzt erejéig még ki tudok tartani, de ha a freeblogos katasztrófavédelem is úgy működik, mint a valódi, tudjátok, hol keressetek majd.

Csá, még jövök. Ha sikerül.

13-03-10

» Az entrópiárul, ami örök

A káosz elleni harcom újabb eposzi fordulatokkal gazdagodott, a múltkorában például összes termeinket feldúltam egy tenyérnyi méretű notesz után, mert kellett az nekem, azonnal, mindjárt. Végül természetesen ott találtam meg, ahol már a legelején is kerestem, ráadásul kétszer, de mindkét esetben elbújt egy szakácsfolyóirat és egy 2008-as konferencia mappája között. (Igen, tudom. Hogyezekmitkeresnekegymásmellett, durregypofon.)

Ezen küzdelmek közepette persze sok más érdekes dolgot találtam, amiket eredetileg nem is kerestem, például kardfogú tigris méretű pormacskákat, egy kupac házidolgozatot 2005-ből (a szerzők azóta már feltehetően családapák és családanyák), több csomag nyuszikás gumicukrot (ezt még Csőrike hozta nekünk hajadon korában, ami szintén nem ma volt), az öt éve nem használt és három éve fellelhetetlen karácsonyfa-díszeink dobozát, Élet És Tudomány lapszámokat 1977-ből (ez, esküszöm, nem az én lelkemen szárad), valamint féltucat hupiszín harisnyát, csak úgy. És még mennyi mindent, kitelne belőlük egy teljes seregszámla.

Harcaim végezetéül kidobtam egy szemetes zsáknyi végképp kidobandó himmihummit, valamint spárgával összekötöztem úgy tíz kiló végképp szelektívgyűjtendő papírszemetet, végül pedig töltöttem magamnak egy pohár alkoholot, és körülnéztem a csatatéren.

Úgy éljek, egy hajszállal sem volt nagyobb rend, mint hat órával azelőtt.

13-03-04

» Lassan, de biztosan: 2013. márc. 4. 10:13 | írta: csipkepitty | üvegkavics | hurrá | kaja | lomtalanítás | 12 komment | esetleg főoldalra?...; Szombaton már volt a piacon medvehagyma.; Pontszám:

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

13-02-25

» Életbölcsesség hétkezdethez

A kudarcaimból mindig többet tanultam, mint a sikereimből.

(Napicoelhónkat olvasták. Tessék melléképzelni egy tengerparti naplemente képét három pálmafával meg a hulaszoknyás Miss Polinéziával, aki átszellemülten bámul a rózsaszín jövőbe. Igazán elvetemültek csillámos animációt is képzelhetnek a tenger habjaira, én ebben roppantul engedékeny vagyok.)

13-02-24

» Himmihummi

A napok még mindig összevissza állnak, mint egy szabályozatlan fogsor, de legalább már kezdek belerázódni az új félévbe. A disznóól kamránkat is sikerült közben kitakarítani, muszáj is volt, mert már csak célbadobással tudtam feljuttatni a tárgyakat a polcokra. Most legalább mindennek újra Helye van, és az akció végét azzal ünnepeltük meg, hogy a Repülő Kutatóval mindketten bementünk a kamrába, én meg elmutogattam neki, hogy itt az édes izék, itt a pikáns izék, itt a gombák, itt az antipastik, és itt a sodrófa, csak hogy tudd, khm. Aztán már csak elálldogáltunk, mint szardíniák a dobozban, és örvendeztünk annak, hogy végre látszik a padló.

Végül persze kijöttünk, mert még egy kitakarított kamra sem akkora nagy esemény, hogy megállítsa az égen a Napot, bár azért a tiszteletére kisüthetett volna kicsit. Továbbra is jó tudni, hogy valahol ott van a felhők mögött, de gyakrabban is kijöhetne mögülük, mert az elmúlt hetekben ahányszor elkezdtem örvendezni, hogy jé, napsütés, jé, hóvirágok, jé, rügyszerűségek, általában egy órán belül valamilyen halmazállapotú víz kezdett potyogni az égből, esetleg mennem kellett tanítani, legjobb napjaimon mindkettő.

Mellesleg továbbra sem találok magamnak kici ócó smaragdzöld bakancsot, úgyhogy vettem egy kici ócó kéket, ami így elsőre ugyan megalkuvásnak tűnik, de milyen kék is az, hajaj, egy Déda nevű helyen azért festik ilyen színűre a házakat, hogy ha a farkas kijön az erdőből, és meglátja, rémülten vonyítva meneküljön vissza. Persze egy dédaikék bakancshoz a megfelelő színű ruházat is dukál, úgyhogy a Bűnök Barlangja megint bokáig áll az anyagficnikben, kékek meg lilák meg pirosak folyasztják ki mindenki szemét, aki bemerészkedik, én meg ritka üresjárataimat a régi holmijaim reciklálásával töltöm, hajaj.

Emellett ideje lenne végre beblogolnom azt is a szomszédos bolondokházába, hogy miként követtem el az állatkás falvédőt, mert amíg azt nem tudom le, addig azt sem komilfó beblogolnom, hogyan reciklálom a régi ruhadarabjaimat. Szóval tennivaló az van bőven továbbra is, és közben még tanulmányt is kellene írnom meg más izéket.

Maga, Mátyás, pedig törje rendesen azt a jeget, mert most már tényleg elegem van a télből.

13-02-16

» A hét napjai

- Hű, ma szombat van, és képzeld, ez egy egészen igazi szombat! Neked is szombatod van?

- Nekem általában szombatom van és hétfőm.

- Nekem meg általában a szombatom a hétfőm...

13-02-13

» Felhatalmazás

Időnként elgondolkodom azon, vajon mikor fogok besavanyodott, tudálékos vénasszonnyá válni, aki csak mondjamondja a magáét, de nem hallgatja meg másokét, és mindent jobban tud mindenkinél.

Borúsabb pillanataimban attól tartok, hogy ez már bekövetkezett, de ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy a barátaim csak rám szólnának, ha így van.

Még borúsabb pillanataimban nemcsak attól tartok, hogy ez bekövetkezett, de arról is meg vagyok győződve, hogy a barátaim azért nem szólnak, mert tisztában vannak azzal, hogy egy besavanyodott, tudálékos vénasszonynak, aki csak mondjamondja a magáét, de nem hallgatja meg másokét, és mindent jobban tud mindenkinél, szólni sem érdemes.

Eh, rosseb. Ha tényleg gond van, szóljatok rám. Fel vagytok hatalmazva.

13-02-11

» Állítólag mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak

Február közepe felé minden évben eljön az a nap, amikor irgalmatlanul utálni kezdem a telet. A jelek már a múlt héten figyelmeztettek arra, hogy közel a pillanat, de igazán akkor tudtam, hogy kész, elvesztem, amikor egyik este úgy vetettem rá magam a zacskóból kirázott, dögunalmas, előmixelt salátakeverékre, mintha ezzel akarnám pótolni a tél során leépült összes vitamint.

Mostanra már halálosan ráuntam az összes fekete meg szürke ruhadarabomra, az egyre szárazabb bőrömre (amelyen viszont egyre meglepőbb helyeken találok értelmetlen pattanásokat - ma reggel a térdemen volt egy, hát mi lesz így ebből, ha az ember térde is pattanásos), de unom a harminc kiváló sapkámat is, amik alól bús összevisszaságban lelapultan kerül elő a reggel még frissen mosott hajam, unom a havat, a latyakot, a jeget, a szórósó helyett megjelent apró szemű szórómütyükéket, a fakó képemet, a sötétedés után befejeződő tanóráimat, unom a piacot is, ahol már csak a gyökérzöldségek meg a kínai bugyik tartanak ki, unok mindent.

És hiába tudom, hogy nagyanyáim igen bölcsek voltak, amikor azt mondták, hogy fiam, mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, és télen fázni kell, nyáron pedig majd megfőni, attól még kénytelen vagyok ilyen-olyan stratégiákat kitalálni, hogy ne unjak annyira mindent. Tarkabarka körömlakkok, piros rúzsok, piros táskák, piros hajak, minden reggel multivitamin, minden este zöld tea, és vateráztam magamnak fél kiló csodálatos szivárványszínű hímzőfonalat, amivel ugyan még nem csináltam semmit, de sorba raktam a szivárványt, és álmodoztam fölötte egy kicsit, hogy mi minden izgalmasat fogok én ezzel hímezni.

Holnap, ha minden jól megy, veszek magamnak egy smaragdzöld bakancsot is valamilyen Belső-Mongóliában honos műállat bőréből, és aztán valahogy csak eljön a tavasz. Biztos. El kell jönnie.

13-01-31

» Hogyan legyünk házi istennők

Az eastwicki boszorkányokban van egy jelenet, amikor Sukie, mellig a tüskebozótban állva, mélán megjegyzi, hogy pár év múlva úgysem marad más a világból, mint haj meg pillepalack. Pillepalackból ugyan mi meglehetősen óvatos fogyasztók vagyunk, de a haj, az teljesen igaz.

Ma reggel (kinek reggel, kinek hajnal, ízlés szerint - háromnegyed öt múlt, ha a pontos időre vagytok kíváncsiak) a Repülő Kutató arra sétált be a fürdőszobába, amint éppen a kád lefolyójából piszkálom ki egy horgolótűvel a hajgubancokat.*

- Hajnalka, a szuperhős - mondta álmosan, aztán visszament aludni.

Most próbálok szabadulni attól a képtől, amint egy háztetőn állva meglebegtetem gumikesztyűkből összevarrt köpönyegem, aztán két cukahara után berepülök azok ablakán, akiknek a lefolyóját a Gonosz és Ármányos Hajak támadása fenyegeti.

* Disclaimer: azt a horgolótüvet, amivel a lefolyót piszkálom, nem használom horgolásra. Úgyszintén nem használom fogmosásra azt a fogkefét, amivel a fugákat pucolom**, valamint főzésre azt a tizenöt százalékos ecetet, amivel a kávéfőzőt vízkőtlenítem.

** Ezt azért elég ritkán csinálom. Csak még mielőtt azt hinnétek, tényleg ekkora porrongytündér vagyok.

13-01-28

» Nobody said it would be easy

Vannak azok a beszélgetések, amik nagyjából azzal kezdődnek, hogy ki kéne valakinek vinni a szemetet, aztán innen csak öt lépés kell ahhoz, hogy "és a nagybátyád meg bigámista volt". Na, valami ilyesmibe csúsztunk bele a múltkoriban: attól a bejelentésemtől, hogy "nem, szerintem nem megyek el arra a szülinapi partira", öt lépésben jutottunk el odáig, hogy egyik kezemben egy koszos teáscsészével, másikban egy mosogatószivaccsal az egész világhoz való inkompatibilitásomat bizonygassam a Repülő Kutatónak, aki növekvő aggodalommal figyelte, hogyan csiszatolom a csersavat a kedvenc bögréjéről.*

Az én készülékemben van a hiba - mondtam úgy nagyjából ötödjére, vadul dörgölve egy foltot a csupron -, biztos vagyok benne, hogy mindannyian jól fogjátok érezni magatokat, de nekem semmi kedvem elhagyni a barlangomat. Igen, beismerem, mindig is nehéz ember voltam, erre nem vagyok büszke, de nem is vagyok igazán kétségbeesve miatta, a hozzám hasonlóknak különleges szerencsére van szüksége ahhoz, hogy ne magányosan öregedjenek meg egy csomó nipp között, te is csak azért vettél el feleségül, mert olyan jó zsemléket sütök, nem panaszképpen mondom.

Nem, akkor még nem sütöttél zsemléket - mondta a Repülő Kutató, precízen ragaszkodva a történelmi hűséghez, én pedig megtorpantam egy pillanatra, mert beláttam, hogy tényleg.

Na jó, akkor biztos láttad rajtam, hogy majd valamikor jó zsemléket fogok sütni. Vagy valami más logikus okod lehetett. Pedig - fejtegettem, miközben áttértem egy másik kedvenc bögrénkre - már akkor tudhattad, hogy én valójában egy morc rém vagyok, aki piszkosul hajlamos a nyavalygásra és az odújában érzi magát legjobban, nahát azóta ez csak romlott, a szociális kapcsolataim beszűkültek és nagyrészt felszínesek, már másfél hete háziruhában molyolgatok puha meleg anyagdarabkák között, ráadásul még hosszan el tudnék molyolgatni ugyanígy, és nem és nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni emiatt, az emberek sokfélék, úgyhogy talán még a hozzám hasonló odúbeli rémeknek is van helye a nap alatt, hát nem? Hadd ne kelljen kicipelnem a mogorva pofámat a világba, amíg nem muszáj.

A Repülő Kutató ekkor úgy gondolta, hogy a logika nevű fegyvert alkalmazza ellenem, és ellenvetésként megjegyezte, hogy akkor meg miért írok és miért akarom, hogy elolvassák mások, amit írok, ha közben egy odúban akarok lakni, bokáig méteráruban és magányban gázolva.

Ahá! - mondtam én diadalmasan, és a konyhapultra irányítottam a figyelmemet meg a mosogatószivacsot -, hát éppen erről van szó, én azt akarom, hogy az emberek elolvassák, amit írok, nem pedig azt, hogy rózsacsokrokat és plüssmacikat tegyenek a küszöbömre, vagy szerenádot tartsanak az ablakom alatt. Vagyok én és vannak a szavaim meg a mondataim, a szavaim meg mondataim pedig remélhetőleg fontosabbak annál, hogy én milyen vagyok. Nem rokonszenvre hajtok, hanem figyelemre, sőt, még azt sem akarom, hogy a szövegeim rokonszenvesek legyenek, csak figyelemreméltóak.

A Repülő Kutató ekkor már körülbelül úgy nézett rám, mintha ellőtték volna a karomat a lepantói csatában, úgyhogy egy különösen szívós folt dörgölése közben gyorsan biztosítottam arról, hogy nem kell aggódni, antiszociális odúbeli rém létemre egészen jól elfunkcionálok, rendesen végzem a munkámat, mosolygok az emberekre, és a legtöbbször még a szemöldökömet is kifestem, ha ki kell mennem a barlangomból, de ez nem változtat azon, hogy egy szörnyeteg vagyok, és a szívem jégből van.

Ezen a ponton már nagyjából úgy hangzottam, mint egy Demjén Rózsi-dalszöveg, és a jelenetnek különös bukét adott az is, hogy a jégszívem éppen a szememen keresztül olvadt kifelé, nincs semmi baj, hüpp, csak belement egy nagy frász porszem, hüpp. Nem kell sajnálni, tényleg nem, még megérteni sem, csak elfogadni, hogy alapjában jóakaratú lény vagyok, de velem nehéz, ez van, farkaskutyák fogják felfalni a tetememet, mikor majd megnyuffanok a nappalim közepén.

A Repülő Kutató ugyan úgy nézett rám ekkor, mintha mindkét karomat ellőtték volna a lepantói csatában, de azért ismét logikát próbált alkalmazni, és felhívta a figyelmemet a létezésére, de ekkor én meg a statisztikai valószínűséget hoztam fel a logikája ellenében, miszerint ő már régen a tudomány elismert halottja lesz, mikor én még mindig ott ülök egy odúban, és a farkaskutyák ábrándosan nyalogatják a szájuk szélét. És meg is érdemlem, meg én. Hüpp.

A Repülő Kutató erre már nem alkalmazott semmiféle logikát, csak egyszerűen megkérdezte, kérek-e csokit.

Hát persze hogy kérek, mondtam én. A csoki, az bármikor jöhet.

*Vagy, tudom is én, lehet, hogy az én kedvenc bögrém volt, tulajdonképpen mellékes - a kedvenc bögréinken mókuskák ugrálnak fáról fára meg kisbaglyok és nagybaglyok ölelgetik egymást, sünök mászkálnak légyölő galócákon és egyéb ilyesmik. "Mi lesz majd belőled, ha nagy leszel? Koravén gyerekből infantilis felnőtt." Valahogy így, igen.

13-01-23

» Szent Heverde napja: 2013. jan. 23. 10:06 | írta: csipkepitty | üvegkavics | kaján | lopottanyag | macs | pamacs | pityke | 1 komment | esetleg főoldalra?...; Pontszám:

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

13-01-21

» Never say never again

Kellett nekem sapkalapjáték. Tegnap délután, amikor már a hajamban is anyagdarabkák fityegtek*, erős kísértést éreztem, hogy sunyin összesöpörgessem és kidobjam az összes ficnit, amik táncos-zenés kuplerájom padlóját borítják. Egy fél pillanatra még az is megkísértett, hogy elharsogjam, sohatöbbé, de aztán kénytelen voltam belátni, hogy a sohatöbbék nem az én asztalom.

Apropó, asztal. Azon is ficnik vannak. De ma heroikusan kinyuvasztom a projektet, ki én.

* Hosszu mondta egyszer beletörődően, miközben cérnaszálakat szedegetett a ruhámról, hogy két olyan nőt is ismer, akinek cérnaszálakat lehet szedegetni a ruhájáról, a másik ráadásul az anyja. Hiába, neki is sorsa van.

13-01-17

» Teszt

Azon gondolkodtam, ha beblogolnám, hogy milyen pökedelem állapotban van a kamra, elszégyellném-e magam annyira, hogy nekiugorjak, és rendet tegyek benne.

Jó, megvan. Akkor most várunk.

(Egy órával később.) Nem, úgy tűnik, hogy nem működik. Na sebaj. Játsszatok sapkalapjátékot.

13-01-15

» Akkutöltés

Vannak azok az időszakok, amikor kívülről leginkább morcosnak meg emberkerülőnek látszom, pedig tulajdonképpen csak lassú vagyok meg békés, jólesik egy kicsit kisebb fordulatszámra kapcsolni, elmolyolgatni itthon háziruhában, varrogatni meg írogatni, ostoba sorozatokat nézni és többé-kevésbé ostoba zenéket hallgatni. A sors különös kegyéből ezeknek az időszakoknak egészen jelentős hányada akkorra esik, amikor ezt meg is tehetem. Ilyenkor még az élő kommunikáció sem hiányzik, a telefonom még a szokásosnál is kevesebbet van a kezemben (ezúton is bocs mindenkitől, aki esetleg a hívásomra vár). Írásban tartom a kapcsolatot a külvilággal, és szívesen tartom írásban a kapcsolatot a külvilággal, de nem hiányzik a beszéd - máskor úgyis túl sokat pofázok, sőt, tulajdonképpen munkaköri kötelességem a sokatpofázás.

A csend luxusa. Álmos január néhány vizsgával, tervek és készülődés, odakint naagy, puha takaró van a világon, bent naagy, puha takaró a fejemen. Csak pár hét, és ismét nekilendülök, újrafestem a hajam, újracsomagolom a mázsányi súlyú táskám, elmegyek Csőrikelátogatóba, kocsmázok a barátaimmal, és munkakörileg sokatpofázok, megint.

Most viszont hadd töltsem még egy kicsit azokat az akkukat.

13-01-14

» Okker

A városi tél hajnala okkerszínű. Tényleg.

hajnali kilátás

13-01-12

» Similis simili gaudet

El is felejtettem eldicsekedni, hogy milyen csodálatosan dilinyós barátnőim vannak nekem: karácsonyra az általuk igényelt színkombinációban készült, házivarrott pipiket kaptak tőlem (ilyeneket, ni), ők meg azonmódulag el is nevezték azokat.

Az lett a nevük, hogy Agapé, Aposztrophé, Atroposz és Niké.

13-01-09

» Patthelyzet

Az egyik vállamon egy angyalka, aki azt csipogja, hogy rengeteg tennivalóm van, hajrá, hajrá, nyüzsi, nem érünk rá napestig.

A másik vállamon egy ördögöcske, aki azt dörmögi, hogy a nyüzsi ráér, inkább mélázni kellene egy kicsit, merengeni, miegymás.

A dohányzóasztalon pedig mindezt kíváncsian nézi egy Decadence névre hallgató, csillámos sötétlila körömlakk.

Na vajon mi lesz ebből.

13-01-07

» Pizzahidratálás

Amikor ma délután elhangzott, hogy "Te hasznosítod újra legjobban a maradékokat", óhatatlanul is megképzett előttem a McFly család vacsorája 2015-ből.

13-01-06

» Hódolat Tinguely-nek

Idén a karácsonyfát jóformán nem is kellett lebontani, önműködően dekonstruálta magát.

Négy szemétlapátnyi tűlevél. A díszeket viszont sajnos túl jól odakötöztem.

13-01-05

» Patchwork

Saccra másfél év szundikálás után ismét felébredt Csipkerózsika-álmából a HKRD fedőnevű projekt, juppijájé. Mivel szerintem itt már jóformán senki sem emlékszik rá, minket kivéve, hogy van ilyen, itt egy kis frissítés: a HKRD a "Hosszuval Közös Rémítő Dolgunk" rövidítése, maga a Rémítő Dolog pedig egy aaakkora fa, amekkorába még nem vágtunk kisbaltát, pedig mindkettőnknek van a rovásán bőven mindenféle. Nekem pl. egyszer valamikor még kiállításom is volt. Patchwork-falvédőkből.

Ha jól belegondolok, a HKRD a maga módján éppen olyan, mint a patchwork-varrás: hosszadalmas, anyagigényes, alapos tervezést és precíz végrehajtást követel. Emellett pedig tele van káromkodással, a gépből kifogyott cérnával, felfejtendő varrásokkal és rossz helyre került foltokkal, ráadásul bármikor előkerülhet valahonnan az összefércelt szövetdarabkák közül egy gombostű, hogy orvul jól beleszúrjon a kezedbe.

A patchworkre amúgy abban is hasonlít a HKRD, hogy ezt is bármikor össze lehet csomagolni hely vagy idő hiányában, belesuvasztani egy dobozba, és félretenni egy időre. Azt persze mindenki, aki varrt már foltmozaikot, pontosan tudja, hogy a dobozba elsuvasztott félkész falvédőket piszok nehezen lehet előcsalogatni onnan, és amikor végre mégis sikerül, az ember csak ül egy csomó fecni között, és döbbenten néz, hogy hol van az eddig befektetett munka. Ő úgy emlékezett, hogy ezt már majdnem befejezte, ehhez képest meg mi van itt, egy kupac anyagcafatka, egyik sem nagyobb tenyérnyi méretűnél, és a kockás papíron gondosan megtervezett alaprajz sincs már sehol, jézusmária.

Na, körülbelül ezzel szembesültünk mi csütörtök este, ami vala az új év harmadik napja, vö. "ez az év is jól kezdődik". Amíg ki nem nyitottuk a dobozt, azt hittük, egy falvédő van benne, aztán egyszer csak ott álltunk bokáig a fecnikben. Az egyik percben még bőszen terveztük, hogyan isszuk majd ellenségeink koponyájából a málnaszőrt, a következőben meg összehuttyant lufiként ültünk, kétségbeesetten meredtünk a megnyitott dokumentre, és már azt vizionáltuk, hogyan fogják mások a mi koponyánkból inni a málnaszőrt.

Aztán persze ezúttal is az történt, ami általában szokott: ittunk (nem málnaszőrt), tologattuk egy kicsit a fecniket, aludtunk rá egyet, aztán másnap több akónyi kávéval és két tábla csokival felfegyverkezve újra nekiestünk a munkának, és igaz ugyan, hogy mindeközben folyamatosan vinnyogtunk és nyafogtunk és nyávogtunk és nyivácskoltunk, de aztán végül kész lett, legalábbis átmenetileg. És természetesen most olyan, mintha valaki csak úgy lazán odaköpte volna a tenyerünkbe, nem pedig több napi munka lenne benne - persze valójában jó néhány évre elosztva adódik össze ez a több nap, de akkor is. Ráadásul ez a falvédő most ki fog kerülni a közönség elé is, ez pedig roppantul izgalmas és félelmetes érzés, lelkünket a várakozás szorongatja, lábunkat a cipő, űzött tekintetünk meg azt keresi, hol a klotyó.

A HKRD idén már (mamám) iskolaköteles korú lesz, úgyhogy, ha nem akarunk életünk végéig ezen varrogatni, tényleg elő kell kotornunk az összes dobozt az összes fecnivel. Persze doboz az van bőven, de ha ellenségeink koponyájából akarjuk inni a málnaszőrt, akkor bizony nem tehetünk mást, mint felgyűrni az ingünk ujját, és nekiesni a melónak.

Juteszembe, valahol a valódi varrógép és a valódi anyagcafatkák valódi szobájában van egy doboz, benne egy tulipános falvédő darabkáival. Már 2002 óta ott van, talán ideje lenne befejezni. Esetleg.

fél pohár pitypangbor