12-01-27

Azt hiszem, ez itt most kicsit olyan, mint egy blogszünet, de persze még annak se igazi, pff.

A viszontlátomásig ott az archívum, helyenként egész vicces dolgok is akadnak benne.

12-01-25

Általában mire teljesen búnak ereszteném a fejem, a világ gondoskodik arról, hogy ne legyen időm borongani. Hirtelen megjelenik az eddigiek mellé még két (három, sok) határidős feladat, a főnököm pedig bedugja a fejét az iroda ajtaján, és mélán rámbíz valamit, amit én még soha, sehol, semmikor, és a hátam közepére se. Ilyenkor óhatatlanul is eszembe jut a Bambini di Pragaból a drogista segédje, akit direkt azért idegesítenek fel, hogy gyorsabban kavargassa a Morol márkájú patkányirtószert.

Na akkor még két kiló avas lisztet bele, az adja meg az igazi bukéját.

12-01-23

» Mert csak az kiabál, aki fél

te magadon nevess, csendesebb legyél. Próbálok én nevetni magamon, tényleg próbálok. Még jó, hogy ott vannak a hangyák meg a pormacskák, és valahol ott van a napfény is, ami átbucskázik az üvegvázákon, ott a mézes-gyömbéres-szójaszószos kacsacomb meg a frissen sült zsemle. Mégis, egyre nehezebb megtalálni azokat az apró örömöket és (igen, bizony) az apró bosszúságokat is, amik reggel rávesznek arra, hogy arcot kenjek fel a világ számára, este pedig arra, hogy kis pamacsokkal leszedjem. Mennyivel könnyebb lenne gubbasztani valahol egy sötét sarokban, nem foglalkozni senkivel és semmivel, ami a mindennapokhoz tartozik. Kísértés. Kilépni, otthagyni, nem törődni vele. Legalább átmenetileg.

Január harmadik hetével kapcsolatban nagyjából csak azt az egy jót tudom elmondani, hogy már vége van. Nagyon-nagyon fáradt vagyok, nem is elsősorban fizikailag, hanem szellemileg meg lelkileg fáradtam bele ebbe az egészbe, ami köröttem-fölöttem-bennem zajlik. Minden reggel azzal kelni fel, hogy tenni kéne, nőni kéne évről évre, aztán délre eljutni a minekminekig, estére pedig újra összekaparni magam, felmutatni az eredményeket, frissen húzott ágyneműket és tiszta ruhákat és portalanított polcokat, érdekes kutatnivalókat és mosolyokat és kitöltött vizsgalapokat, mindegy, hogy éppen mit. Épp csak ne gondolni arra, miket tudok meg a szakmám és a végzettségem társadalmi presztízséről, a képviselői gerincességéről és a kabátlopási ügyekről úgy általában. Il faut cultiver notre jardin, csakhogy hol van már az a kert. Porvihar, jégeső, tűző napsütés. És az embereket föl kell világosítani hogy nem lehet pofázni mert beverik a szádat fölszántják és később még aratnak és csépelnek is rajta. Igen, tudom, csak az kiabál, aki fél. Na és.

Kijövök ebből is, kijöttem már annyi mindenből, mindig egy kicsit nehezebben, mindig egy kicsit keserűbben, de itt vagyok, és tudok örülni annak, hogy még képes vagyok táncolni az LA Womanre, képes vagyok írni, varrni, tanítani, főzni. Kiköpöm a vért a számból, végigfuttatom a nyelvem a fogaimon. Még mind megvan.

12-01-19

» Ez a harc sem lesz a végső

Nem, nem arról van szó, amire gondoltok, bármire is gondolnátok. És ne mondjátok azt, hogy nem tehetek ennyire kategorikus kijelentést, hiszen annyi minden lehet az a bármi - nos, jelentkezzen csak, aki hangyákra gondolt! Na ugye.

Róma hét dombra épült, a mi házunk viszont feltehetőleg hét hangyabolyra. Mivel roppantul izgalmas és fordulatos életem van, és én ezt a roppantul izgalmas és fordulatos életet blogolom be, a hangyákkal már természetesen találkozhattatok (nem is egyszer), de ha mégse, hát akkor most.

Valószínűleg az eddig túl enyhe tél lehetett az oka az egésznek, a dögök máskor legalább télen nem defilálnak termeinkben (alusznak vagy mittomén), de most leesett fagypont alá a hőmérsék, és valamelyik nagyeszűnek eszébe juthatott az Aventinus vagy Viminalis bolyból, hogy a fejük fölött ott egy (viszonylag) fűtött lakás. Szeretnék reménykedni abban, hogy ezt a nagyeszűt is kinyírtam az irtóhadjáratomon, de nem kértem tőlük igazolványt, úgyhogy bizonyosságom, az nincs. Mindenesetre akkor alakult ki végleg az esti programom, amikor ki akartam nyitni a hűtőt, és erre öten rohantak tova a fogantyúról.

A következő egy óra leginkább egy túlnyújtott rajzfilmjelenetre emlékeztetett, mint mikor a Rettenthetetlenül Hülye Prérifarkas két kilométeren át követ egy érdekes madzagot, a végén pedig egy szikrázó lőporoshordó várja. Bip-bip. A különbség annyi, hogy én nem találtam meg a szikrázó lőporoshordót, ahhoz valószínűleg le kellett volna bontanom a lakást. Így sem álltunk távol ettől, de valahol meg kellett húznom a határt, a Repülő Kutató se díjazta volna, ha vacsora helyett szirénázó autók fogadják, valamint az Őrült Nő A Padlásról, aki a ház füstölgő romjain jár éppen egy tüzes tarantellát. (NB: ideje lenne csinálni valamit a hajammal, megint. Ma a menetrend szerint érkező Jehova Tanúi is megijedtek tőlem.*) Persze a vacsorára így is várnia kellett, engem ugyanis a konyha padlóján üldögélve talált meg, amint orrfacsaró vegyszerszagban és kétszáz hulla meghitt társaságában a lencsés, tésztás és babos zacskókkal foglalatoskodom, afféle bizarr Hamupipőkeként.**

Hát így. Végül is szerencsésnek mondhatom magam, hogy a hangyák képezik életem legnagyobb problémáját, és rajtuk kívül nincsen semmi gondom az égegyadta világon, ójeeee.

* Minden szerda délelőtt megjelenik a ház előtt két kedves nyugdíjas hölgy, csengetnek, kinyitom az ajtót, mosolygunk, átnyújtják a füzetet, mosolygunk, bezárom az ajtót, kidobom a füzetet. Még egy-két év, és behívom őket egy teára is.

** Mert ha már úgyis ki kellett ráncigálnom minden fiókot a kamraszekrényből a "honnan jöttetek, rohadékok" közben, akkor miért ne raktam volna egyúttal rendet is azokban.

12-01-14

» Nyuszi, hopp

Néha elfog a csüggedés, hogy ugyan minek az az igyekezet, amivel megpróbálom kihozni a saját képemből a maximumot, ha egyszer hiába minden pacsmag meg kence. Különösen az igazolványfotóim szoktak mély csüggedésbe taszajtani, azok rettenetesek.

Állítólag, ha az ember úgy néz ki, mint az igazolványképén, ideje elmennie szabadságra. Na most nekem valószínűleg elég súlyos önképzavarom lehet, de egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy valaha-valahol-valamikor is úgy néztem ki, vagy fogok kinézni, mint az igazolványképeimen. Mindemellett persze (paradox vagy sem) a régebbi igazolványképeim mindig felértékelődnek, mikor újabbakat sikerül gyártatni valahol. Ma is, mikor átvettem a négy friss kicsi borzalmacskát, már-már nosztalgia fogott el az összes többi iránt. Ezen konkrétan úgy néztem ki, mint egy húsvéti nyúl három nappal húsvét után, mikor már az összes gyerek végigráncigálta az összes szobán, aztán végre megszökött, kirágta magát a kerítésen, és most kábán kuporog egy széles aszfaltfelületen, nahát, vajon mi az a két nagy fényes, ami most dörömbölve közelít feléje?

Mit volt mit tenni, ezúttal is búsan begyűrtem a kabátzsebbe a képeket, mikor is megy az a hülye hazabusz? Anyám, még negyven perc. Úgyhogy bánatosan beődöngtem a Promodba, ahol a kassza mögötti lány köszönés után spontánul azt mondta: "Ó, milyen csinos a sapkája!".

Igennn. A tapsifüles lelapul, a kamion elzúg fölötte. A sapkáért legalább egyedül csak én vagyok felelős, az utolsó öltésig.

12-01-12

» Indigó

Na erre speciel nem is akarnék szavakat vesztegetni, ha nem aközben rohant volna körbe a hír az elektronikus médiában, miközben én azon törtem a fejem, hol tudnék utánanézni egy mellékesen fontos idézet oldalszámának. Az inkriminált idézetről ugyanis csak annyit tudok (most még), hogy ki írta, mikor, melyik folyóirat melyik lapszámának milyen rovatában jelent meg, és mi volt a cikk címe.

Sose viszem sokra, nyilvánvaló.

12-01-09

» Jobb későn, mint soha

Az a gyanúm, életemben először kértem haladékot egy leadási határidőre. Minden további kérdés és akadékoskodás nélkül megkaptam, persze.

Most viszont megyek, hintek a fejemre egy kevéske cigarettahamut.

12-01-07

» Egybeesés

Vannak azok a napok, amikor rendesen bele kellene állni a sűrűjébe, a mosnivaló holmik és pucolandó felületek napjai, tanulnivalók meg írnivalók meg közelgő határidők napjai.

És vannak azok a napok, amikor az ember szervezete bemondja az unalmast, a több hetes/hónapos kialvatlanság végre bosszút áll, jön a szaggató fejfájás, és semmi más módon nem lehet elmulasztani, mint egész napos henyéléssel, két szundikálás között legfeljebb valami ostoba sorozat és egy maréknyi sós süti, aztán ugyanez elölről, esetleg más sorrendben.

Talán mondanom sem kell, hogy a kétféle napok természetesen ugyanaznap szoktak beköszönteni.

» Trendspotting

Állítólag most, hogy a kocsmákban beköszöntött a dohányzási tilalom, ismét fel fognak szaporodni a házibulik. Gondolom, ezt a legtöbben nem úgy fogják megélni, mint alulírott, aki tegnap este az új retiküljében* félkilónyi lisztkeverékkel, egy fél csomag élesztővel és három darab vajpapírral indult pizzát sütni Postmodernystkához.

Mint ebből a felütésből is sejthető, rendkívül féktelen és vad buli volt, rengeteg alkoholllal (tulajdonképpen nem is - nálam öt óra alatt három és fél sör gurult le, a negyediket már nem bírtam végiginni), macskasimogatással, a nyolcvanas-kilencvenes évek irgalmatlan rádióslágereivel és szórványos fotózgatásokkal. Jellemző amúgy, hogy átlagban félóránként valamelyikünk (a legtöbbször én) megjegyezte, hogy ez igen ereszdelahajamat, nem vagyunk mi túldomesztikálódva egy pöppet? No sebaj, attól még beszélgettünk szexről meg mellplasztikáról meg jelenlévők és nem jelenlévők exeiről, és én még azt is megkaptam, hogy "Bridzs, te fogytál!", ami akkor is jólesik, ha nem igaz.**

Mindenesetre rettentő lelkesen beszéltük meg, hogy ilyet még csinálunk, aztán mindenki hazacsorgott a saját ágyába, én az utolsó HÉVvel, és most itt kornyadozom egy csésze hársfateával, mert megint nem tudtam öt óránál többet aludni, ma meg tanulmányt kellene írnom, ó jaj.

* Hosszu ennek kapcsán felhívta a figyelmem arra, hogy már így is sok táskám van, ami igaz, de nem releváns, én meg erre azt válaszoltam, hogy neki meg sok kozmetikuma, ami szintén.

** Pedig de. A múltkor olvastam valami mucumagazinban, hogy az ünnepek alatt átlagban másfél-két kilót híznak a népek - engem most nagyon szidhat valaki, akivel kiadjuk az átlagot, mert én speciel az elmúlt két hétben két kilót fogytam.

12-01-05

» Háttérzene

Vagy én nem néztem régóta az emberek arcába, vagy az emberi arcok mentek át valami nagyon radikális és gyors változáson, amióta nem néztem rájuk. Ma a kék metrón (ó, csak egy aláírásért ugrottam be a munkázóba, semmi különös, másfél óra oda, másfél vissza, odabent fél perc, így megy ez) egy megállóval túlmentem az úticélomon, mert nem bírtam felállni az ülésről.

És közben ez ment a fülesben, éppen ez.

12-01-02

» One road to happiness

Új év, még mit nem, ez téveszme, szerintem még a régi. Odakint novemberi takony, előttem meg sunyin vicsorgó határidők, javítanivaló dolgozatok és elolvasandó szakkönyvek, ráadásul egy megírandó tanulmány, aminek január 8-a a határideje (és én le is fogom adni azt január 8-án, mint a sicc, pedig tisztában vagyok vele, hogy azért ez a leadási határidő, hogy legalább 15-re befussanak az irományok. Akadémiai szféra, a lustaság és a szorgalom véres csatatere, yeah.).

Ezek után persze nyilvánvaló, mit is csinálok: természetesen nem azt, amit kéne, hanem amihez kedvem van. Márpedig nekem most színes, illatos, hangos, puha dolgokhoz van kedvem, tervezgetni, varrogatni és zenét hallgatni. És azt is fogom csinálni egészen január 4-ig, amindenit.

11-12-31

» "Este harangszóra, gilingalangóla, azt hirdeti, itt az évnek, itt a fordulója"

Estig még van bőven idő megvenni a virslit meg a mustárt, a konfettit meg a papírtrombitát, behűteni a pezsgőt, felkészülni az év legfaszább csapatós bulijára, kivasalni az új rucit. Esetleg elmolyolgatni otthon szöszmöszpapucsban, sütni egy adag zsemlét meg egy adag körtés muffint, kimosni néhány gépnyi ruhát, aztán éjfél után (vagy akár éjfél előtt) bekucorodni a jó meleg paplan alá, és átaludni magunkat az újévbe.

Ha nem lenne nyilvánvaló: én ezúttal is, akárcsak tavaly, a másodikat fogom csinálni, és még csak nem is irigylem különösebben azokat, akik az elsőt. Szilveszterkor végül is mindenkinek azt kell(ene) csinálnia, amit akar. Úgyhogy jó bulizást azoknak, akik ereszdelahajamat programot terveznek, jó molyolgatást azoknak, akik arra neveznek be, és általában mindenkinek azt, amihez kedve van.

2012-nek meg, mivel okultam a tavalyi esetből, inkább nem üzenek semmit.

11-12-30

» Ajándékok és ruhákok

Mázlimra a világ úgy van összerakva, hogy amikor már éppen semmisejó, akkor hirtelen bejön valami kellemes meglepetés. Az idei karácsonyi ajándékaim például.

Mindig én vagyok az a kellemetlen alak, aki alig-alig kényszeredetten mosolyogva átveszi a cuccot, aztán otthon eldörmög magában, hogy ugyan hová tegye ezeket az újabb haszontalanságokat. (Szegény hozott-szerzett családtagjaim, van velem bajuk elég, de hát erről már tavaly is írtam, meg két évvel ezelőtt is.) Csudamód viszont idén éppen olyat és azt kaptam, aminek örülhettem: megnemtámadási szerződést (úgymint én nem foglalkozom ajándékvásárlással, és ők sem teszik), jópofa könyveket, kencéket és csokikat, csíkos zoknikat, rózsaforma szappankát, vaníliás kiflihez sütőtepsit, új piteformát a régi repedezett helyett, na meg még egy szétnyitható szilikonos tortaformát is üvegaljjal(!), még sose láttam ilyet, tök izgalmas.

A legislegjobb ajándékot viszont anyósomtól kaptam, ezt ni, ő rajzolta saját kezivel. És a borítékban pedig volt pénz.

ruhautalvány

Na most lehet azt mondani, hogy én egy anyagias szörnyeteg vagyok, de azt már Fülig Jimmy is megaszondta, hogy a pénc az egyetlen jó, amiből nem árt meg a sok.* Azt persze nem tudom, Fülig Jimmy mennyit költött öltözködésre, szerintem nem strapálta túl magát, bár egyedi ízlése neki is volt, gondoljatok csak a bicikliáttétből készült lornyonláncára. Én mindenesetre sokkal jobban örülök a ruházkodási hozzájárulásnak, mint egy konkrét ruhadarabnak: ezzel itt most lehetőségeket kaptam ajándékba, és az ajándékba kapott lehetőségeknél nincs jobb.

Ráadásul arról az apróságról sem érdemes elfeledkezni, hogy júniusban megfogadtam, idén nem veszek több új ruha, és ezt hellyel-közzel sikerült is tartanom.** Meglepően jól vészeltem át az egészet, közben egypárszor átcsoportosítottam a szekrényt, hátulsó pár előre fuss, meg új és új kombinációkat találtam ki, és ha muszáj lenne, még húznám ezzel egy ideig, sőt. Lehet, hogy januárban is teszek egy hasonló fogadalmat (talán másodikán vagy harmadikán, az újévi fogadalmakban nem hiszek), végül is ruhám még mindig annyi van, mint a nyű, és a varrnivaló anyagok kupaca sem csökkent szignifikánsan.

Most viszont itt van a kezemben egy borítéknyi lehetőség. És én ezt a pénzt ma az utolsó fillérig elverem.

* Mondjuk ebből nyilvánvaló, hogy neki se volt sose igazán sok.

** Volt ugye a rózsás cipő, de azt nem lehetett kihagyni, meg vettem harisnyákat is - a harisnya ugyan alapjáraton nem teljesen ruhadarab, de ezek nem csak a lábamat védik a hidegtől, hanem színesek vagy mintásak, sőt színesek-mintásak, az egyik eccerűen hihetetlen, messziről sima feketének látszik, közelről meg fekete alapon lila rózsaminták vannak rajta, ay, mi madre.

11-12-28

» Identitás

Egy kupac javítanivaló dolgozat és egy kupac foglalkoznivaló családtag közepette már csak azért is muszáj írnom végre valamit, mert az éjjel azt álmodtam (valahol a 10 és 2:34 közötti intervallumban, amit alvás céljára tartogatott nekem a végzet), hogy megpróbálok belépni a blogomba, erre közli, hogy az admin már be van rá jelentkezve, mire én ránézek: hát uramfia, át van alakítva a sablon valami giccses bugyirózsaszín sziporkázó akármire, a mottó az, hogy "Álmaim... reményeim... remélem, Nektek is tetszik!!! <3 <3 <3", van öt új bejegyzés, amit nem én írtam, valaki Csirkefeyű néven mindenféle bugyirózsaszín gondolatokat oszt meg a nagyérdeművel, én meg még a gépháznak se tudok levelet írni, hogy dzsízösz, ellopták a blogomat.

Úgyhogy, miután lebotorkáltam a földszintre, és nagyjából kitöröltem a csipát a szememből, gyorsan megváltoztattam a jelszavam, mert sose tudni.

11-12-24

» An apple, a pear, a plum, or a cherry

Fahéjas sütit, meleg vacsorát, békét, nyugalmat, csillagszórót, üveggömböt, puha párnákat, illatos gyertyákat, hidegcsípte arcot, legóvárat, rongybabát, könyvet, bolyhos zoknit, színes takarót, szagos gyertyákat, gyereknevetést, felnőttmosolyt, nyom nélküli könnyeket, hersegve szakadó csomagolópapírt, tiszta ablakokat, fenyőillatot.

Mindenkinek azt, amire vágyik.

11-12-23

» A legszebb kék orrszarvú

(Mindig csak a régi nóta, akad a lemez, karcol a tű.)

Tegnap egy semmi másra se jó üresjáratban beledugtam az orrom a lila mappába, és sokadjára (hú de nagyon sokadjára) végigganéztam egy kéziratot. Aztán, mikor mindent kicseréltem átírtam, áthúzgáltam és kivakartam, rábámultam a végeredményre, majd becsuktam a mappát, és csak néztem kifelé az ablakon, mintha lett volna ott bármi látnivaló. Talán sose volt még ekkora a kísértés, hogy ezen a ponton leszálljak a buszról, és a préri közepén csinos kis tábortüzet rakjak munkásságom ezen elemének papírkáiból, de persze nem tettem meg, mert ugyan a papíroktól könnyű megszabadulni, de attól még a fejemben ott dödörögnek a sorok, és különben is a legjobb verseim egyike lesz, ha.

Most jöhetne az a rész, mikor jajongani kezdek, hogy hogyan, minek, miképpen és miért én, de annyit már sikerült belátnom, hogy nem lehet másként. Aki a legszebb kék orrszarvút kergeti, magára vessen, ha nem talál rá, esetleg ha mégis, az a dög azonnal ráront, hogy letapossa. "S az a régi jó öreg rémület, hogy az ember tudja magáról, hogy író, meg az összes, vele járó szóbűz, mind arra kényszerítene már-már, hogy erőnek erejével felugorjak innen a székről, és hagyjam a fenébe az egészet." Épp csak nem lehet megtenni, mert.

Az ember nem azért ír, hogy boldog legyen tőle - legalábbis aki komolyan veszi az egészet, az egy fikarcnyit sem lesz boldog az írástól, nem is azért csinálja. Aki komolyan veszi az egészet, az azért ír, mert muszáj neki. Az egyetlen boldogságközeli állapot, ami az írástól elérhető, az a kétségbeesett eufória, mikor végre meglátsz a szavannán, tőled két kilométernyire, egy kék orrszarvút. És nem, nem kezdhetsz eksztatikusan kurjongatva feléje rohanni, mert az orrszarvúkat csak becserkészni lehet; de ha túl óvatos vagy, esélyed sincs arra, hogy rádrontson és letaposson, pedig tulajdonképpen azért keresed a legszebb kék orrszarvút. Ha nincs kontrollod, az írás csak öncélú kéjelgés a szavakban; ha túl nagy a kontrollod, a vers elkocog előled, és már csak a kurta kék farkát látod megvillanni egy távoli bozótban.

Az a régi jó öreg rémület meg az összes vele járó szóbűz, az.

11-12-22

» Namégeccer

A változatosság kedvéért ma megint a munkázó az úticélom, karácsony előtt még utoljára szétütök a banda között. Mivel viszont kicsi szívem igazi jinglebelles hangulatban csilingel, előre szólok mindenkinek, hogy saccra tizenkettő környékén a kék metróban leszek, ne menjetek oda. (Indiánnak lenni tapasztalat. Bőséges.)

Ha esetleg mégis ott vagytok, mikor újólag megdöglik alattam a metró, engesztelésül hadd nyújtom át a szezonális nyálak egyik egészen sikerült darabját a nyolcvanas évek végéről:

11-12-21

» Napforduló

Hála legyen a (egyéni preferenciáknak megfelelően behelyettesítendő)nak/nek az átmeneti kegyelmi állapotokért.

Odakint öklömnyi pelyhekben havazik, én pedig hupililára kent körmökkel ülök narancsillatú mécsesek mellett egy bögre körtés-csokis zöldteával, csokicsókot majszolok, és díszpárnahuzatokat hímezgetek, miközben félszemmel a Merlin második évadát nézem.

Oké, tudom, mindjárt kiönt a klotyó, vagy fejemre esik a tető, de ezt hadd élvezzem most még egy kicsikét.

11-12-20

» Gombhoz a kabát

(Nevek és címek nélküli poszt, merthogy minek ehhez ingyenreklám, meg egyébként is "amíg én vagyok a címlapon, nem érdekel, mit írnak rólam a hatvannegyedik oldalon", mondá Mick Jagger, és ezzel szerintem mások is lehetnek így.)

Eddig lövésem sem volt arról, ugyan ki a tosz olvassa a magyar politikai thriller mesterének legújabb akcióregényét, de ma a buszon egy kicsikét bamba képű fiatalember, olyan kétajtós szekrény kinézetű, háromnegyed órán át hihetetlen koncentrációval tanulmányozta az igazi újdonság!ot.

Csak reménykedhet a kettőt fizet, hármat kap kiadó, mely minden metrószerelvény ablakára rástemplizte magát, hogy a kérdéses úriember nem a magyar politikai thriller mesterének lakcímét kereste, ahonnan megbugázhatná az állítólag tizenhatmilliót érő arany budit.

11-12-19

» Fő az optimizmus

Mottó: na, lássuk Uramisten, mire megyünk mi ketten!

Mikor reggel (igen, tényleg reggel, nem pedig valami abszurd hajnali órában) kivakartam magam az ágyból, ezek voltak nagyívű terveim a mai napra:

- végigganézom a lakás leginkább látható pontjait. A többit vigye el az ördög, pénteken is van nap, legalábbis remélem.

- megsütök egy újabb nagy tálca süteményt (természetesen csokicsókot is - énnemtom, mi a gedva van ezzel a termékkel, de úgy tűnik el egy hétnél is rövidebb idő alatt mind a nyolcvan darab, mint erdőben a vadnyom).

- befejezem a félkész díszpárna-huzatokat, valamint megvarrom az abroszt és a futót. Az ajándékok sajnálatosan holnaputánra maradnak, de legalább a szabásmintákat megpróbálom előkotorászni.

- megharcolok mára érvényes munkahelyi kötelezettségeimmel, úgymint dolgozatok eredményeinek összesítése, továbbítása, további dolgozatok legyártása. (Hihetetlen, de ezzel már kész is vagyok - mire jók a hosszan kotlott posztok).

- elmegyek bevásárolni (semmi nagy cucc, de a tej elfogyott, és a vacsorához sem ártana még néhány hozzávaló)

- kimosok két gépnyi ruhát, a megszáradt holmikat elpakolom a szárítóról a szekrényekbe

- vacsorát főzök.

Ehhez képest most már fél tíz, és még mindig háziruhában gubbasztok a kanapén, kezemben a napi harmadik kávéval. Talán mintha, hm, túlbíztam volna magam.

fél pohár pitypangbor